Paloma Herrera, photo by Michael o'Neill
Az élet átjáróház. Hozzá kell szoknunk, hogy a benne lévő emberek ki- és bejárnak rajta. Hogy egyszer csak belép valaki az ajtón és megváltoztatja az életünket. És meg kell szokni azt is, hogy ez el is múlhat. Megtanítjuk egymásnak, amit kell, aztán megyünk tovább. Minden pillanat változást hoz. Vannak pillanatok, amikor megszületik valami csodálatos, ami idáig nem volt, egy másik pillanatban pedig mindent elveszíthetünk.
És ahogy haladunk az Úton, egyre inkább felismerjük, hogy nincsenek már felesleges kapcsolódások. Csak IGAZIK vannak. Az életünkbe csak olyanok lépnek be, akik valójában mi vagyunk. Minden barátság, minden szerelem földöntúli kötés és Istenadta ajándék, aki által megismerhetjük saját magunkat. Mert ő és én – ugyanaz. És elveszíteni még jobban fáj, mint korábban – még ha tudom is, hogy találkozunk – mert olyan, mintha a lelkemből tépett volna ki az élet egy darabot. De éppen ez a legnagyobb feladat benne. Egyensúlyban maradni akkor is, ha nem tudjuk, találkozunk-e valaha még. Mert a boldogságunk nem másoktól függ, még akkor sem, ha életeken át össze vagyunk kötve.
Ugyanis az egész játék csak arról szólj, hogy megtanulj szeretni. Tisztán, teljes szívvel, úgy, hogy esetleg a másik soha nem tudja és nem akarja ezt a szeretetet viszonozni. De a szeretetnek nem is ez a lényege. A szeretet mindentől függetlenül van és kiárad. Egy idő után elkezdesz szeretni mindent és mindenkit, ettől pedig egyre több szeretet fog visszaáradni hozzád. A szeretetet képtelenség bezárni, mert saját törvényei vannak. Ráadásul olyan utakat talál, amelyben semmi logika nincs.
És előbb-utóbb rájössz, hogy a szeretetnek tárgyra sincsen szüksége. A Szeretet egyszerűen csak van - Benned van. És már semmi nem tud kibillenteni, mert egyensúlyban vagy, mert nem csak a szeretet, de minden, amire szükséged van, ott van Benned.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése