Mindegy már...

Néha sokkal többet képzelünk bizonyos helyzetekbe, mint ahogyan azok valójában vannak. Olyan, mintha feltöltenénk egy lufit az ábrándképeinkkel, belehelyezzük valakibe a vágyainkat, holott ő köszöni szépen, de egyáltalán nem akar az lenni, aki ezeket a vágyakat beteljesíti... talán senki nem akar lenni az életünkben... jön és itt van, mert kényelmes neki, mert hívjuk, mert odaadóak vagyunk, vacsorát főzünk nap mint nap... mert szükségünk van rá, az energiájára, mert mi is töltekezünk belőle és elképzeljük, milyen lenne, ha... de valójában halálosan félünk - még magunknak sem merjük bevallani, de pontosan elég nekünk annyi, amennyit ő adni tud. 

És csak dédelgetjük a gondolatot, hogy igen, valaki (talán ő) majd életünk minden napján velünk vacsorázik és együtt szundikálunk a kanapén... de hiába akarnánk többet, ő mégsem lép... mert ő is fél, ő is bezárt, ő sem akar többet sérülni. És rá kell jönnünk, hogy ami a legjobban zavart benne - hogy zárkózott, hogy nem mesél magáról, hogy nem lép, hogy nem mondja meg, miért van itt újra és újra - az valójában, ha nem is pontosan ugyanúgy, de ott van bennünk. Ő a mi tükrünk. Mert mi ugyanúgy félünk, mert ugyanúgy sérültünk, mert igen, szeretnénk, de valójában már annyi ideje vagyunk egyedül és azt tehetjük, amit szeretnénk és nem akarjuk, hogy valaki máshoz alkalmazkodni kelljen, nem akarunk kompromisszumokat és nem akarjuk, hogy ő jobban tudja.

És amikor ezt felismerjük, elmegy.

És az elején nagyon nehéz, nehéz nem felhívni és nem rá gondolni és egyáltalán - élni a mindennapjainkat, aminek idáig ő szerves része volt... de aztán mindegy már. Mert felismerjük, hogy ha felszabadítjuk az energiáinkat, akkor egyre többet és többet vagyunk képesek kihozni magunkból. Mert nem azon agyalunk, hogy mikor ír vagy nem ír sms-t (vagy mi mikor írunk vagy nem írunk sms-t) és miért nem válaszol és vajon mikor jön... hanem elkezdünk ötletelni. És terveink vannak. Minden nap újabb inspirációk és megvalósítandó ötletek pattannak ki a fejünkből és sorakoznak a beteljesítésre várva. És azt is tudjuk, hogy szépen sorban mindet, aminek éppen helye és ideje van, meg tudunk valósítani, mert semmi nem törheti le lelkünk szárnyait. 

Arra is rádöbbenünk, hogy idáig akartuk is ezt az egészet, meg nem is... mert kapcsolatfüggők voltunk, kellett valaki, akihez kötődni lehet, de nem adtuk oda magunkat teljesen. Belementünk olyan helyzetekbe, amelyek méltatlanok voltak hozzánk, csak azért, hogy valaki szeressen - legalább egy kicsit. Mert nagyon nem akarjuk, köszi... mert annyira azért nem szeretjük magunkat. És egyszerre minden kitisztul és rájövünk, hogy ki szeretne minket, ha mi magunk nem szeretjük magunkat. És elkezdünk törődni és jól bánni magunkkal. És már magasabb szintről látunk rá a korábbi helyzetekre és fogjuk a fejünket azért, hogy hogyan nyilvánultunk meg bizonyos helyzetekben és hogy mennyire nem értékeltük magunkat.

És most már tényleg minden mindegy... mert még ha tudom is, hogy össze vagyunk kötve és tudom, hogy időn és téren át túlmutató kapcsolódás van köztünk... egyszerűen mindegy, hogy szeretsz-e vagy sem, hogy itt vagy-e az életemben vagy sem... mert tudom már, ki vagyok én és tudom, mennyit érek... és meghajolok az isteni akarat előtt és felvállalom a küldetésem, bármi is az. És ha ebbe nem férsz bele Te vagy más, akkor elfogadom azt is - mert tényleg jó nekem Magammal és csak teszem a dolgom.

És tudom, hogy ha nem most, akkor majd egy, húsz, ötven év múlva vagy egy másik életben... de úgyis találkozunk, mert dolgunk van egymással...
De itt és most - mindegy már.