Helytállni

 
Fél Európa víz alatt van. És nekünk meg kell értenünk, hogy minden okkal történik - mert a Világban Rend van. Minden óraműpontossággal működik és minden történés, minden és mindenki a helyén van. A Duna az érzelmeinket szimbolizálja - amelyeket elfojtjuk és megpróbálunk mederbe terelni. Palástolunk és úgy teszünk, mintha. Nem mondjuk ki, nem éljük meg azt, amit igazán szeretnénk, de azt sem, ami fáj. De: "az érzelmek vadlovak". Utat keresnek maguknak. Átbuggyannak a gáton, kitörnek és elárasztanak mindent, ami az útjukba kerül. Elpusztítják, aminek lejárt az ideje, hogy aztán megtisztítva mindent békésen csordogálhassanak tovább. Soha nem volt még ekkora a Duna. És mi sem lehetünk már ugyanazok. Az energiák megváltoztak - nem lehet már maszatolni, nem lehet csak élni egymás mellett és nem figyelni egymásra, nem kimutatni a szeretetet és nem összetartani. Ez már egy aranykori energia, amelyben az én, az ego helyett újra a Mi, az Együtt a fontos. Tavasszal a hó tanított, most a víz - mindkettő ugyanarra. És mindaddig teszi, míg meg nem tanuljuk a leckét. Míg nem élünk úgy, ahogyan kellene - míg nem bánunk jól magunkkal és egymással. Addig tanít, amíg nincs köztünk összetartás és nincs bennünk szeretet. És nem csak a próbák ideje alatt, hanem utána is - életünk minden napján.

Én ugyanazt élem, amit a víz. Kibuggyan belőlem minden felesleges és kiárad a világba. Szembesülnöm kell az alacsonyabb rendű érzelmeimmel, az ösztöneimmel, azokkal a részeimmel, amelyekkel nem akartam szembenézni. Hiába próbálom visszapasszírozni őket magamba, csak jönnek és jönnek, áttörik a gátat és szembesítenek önmagammal. Én pedig kénytelen vagyok őket kiárasztani. Konfrontálódni a világgal, önmagam lenni és elfogadni, hogy ez is én vagyok. Ettől persze felkavarodik minden, átrendeződnek a kapcsolataim és lehet, hogy lesznek olyanok, amelyek nem állják ki a próbát. De amelyik igen, az átminősül, tartalmasabbá és igazzá válik.

Folyamatosan tesztel az Élet - helytállásra tanít. És én ráfeküdtem a hullámokra. Minden lehetőséggel élek, amit felkínál és elfogadom, ha pihenésre kényszerít. Olyan, mintha együtt táncolnánk és én hagyom, hogy vezessen. Úgy érzem, mintha a 62. pályát játszanám egy játékban, minden nehezített, de végül sikerül. "A végén minden jó lesz. Ha nem jó, akkor az még nem a vége."

Mindegy, hogy hol állsz helyt az életedben - hogy kinn vagy a gáton, dolgozol vagy Anya vagy. Tegyél bármit - a lényeg, hogy 100%-osan tedd bele magad abba, amit csinálsz. Tedd szívvel-lélekkel, legyél ott minden energiáddal. Akár végkimerülésig is, de tedd a dolgod. És mikor már úgy érzed, nem bírod tovább, minden erőd elfogyott, összeomlasz és sírsz a fáradtságtól és úgy érzed, semmi értelme, akkor egyszer csak átbillensz a holtponton és megtörténik a katarzis. Eljutsz majd egy kegyelmi állapotba. Megérted a miérteket, megérzed a hálát és felismered, hogy a Világ - és benne Te - attól halad előre, hogy szívvel-lélekkel odaadod magad neki. Teszed a dolgod egy magasabb rendű célért. Másokkal és másokért. Mert a Nagy Egészből csakis annyit vehetsz ki, amennyit beletettél.