A legtöbb esetben azon buknak el a párkapcsolatok, mert nem egymásért vagy együtt küzdünk - hanem egymás ellen.
Tükröt tart, naná. Ezért vagyunk együtt - hogy tanuljunk egymástól. Mi pedig ahelyett, hogy szembesülni mernénk, túllépve a korlátainkon és azokon a sémákon, amelyek szerint korábban éltük az életünket és amelyek nyilvánvalóan nem működtek - na ahelyett támadunk.
Könnyebb őt hibáztatni, majd a hibáit nap mint nap a fejére olvasni.
Könnyebb őt okolni a boldogtalanságunkért ahelyett, hogy lényünk legmélyéről felszínre hoznánk, mi okozza a bennünk lévő hiányt, keserűséget, fájdalmat, neheztelést.
Könnyebb nem felvállalni a felelősséget az életünkért.
Felismerni a tanítást, együtt megoldani és személyes felelősséget vállalni sokkal nehezebb. Mert ez az út azzal jár, hogy közben túllépjünk önmagunkon. Hiszen minden út önmagunkhoz vezet. És ezen az úton a legnagyobb segítőnk a Társunk - akármilyen is.
És hidd el, ha megtanította a leckét, nem szembesít vele tovább. Eltűnnek az idegesítő tulajdonságai, hiszen már nincs szükséged rá. Csak fel kell ismerned, hogy nem ő a sárkány és abbahagyni a küzdelmet. "Én a királynőd és Te a királyom..." - és neki ugyanúgy megvannak a maga sárkányai. De együtt le tudjátok győzni - ki-ki a magáét, együtt, kézenfogva - hogy végül egy új minőségben kapcsolódhassatok össze egymással.
A játszmákon, az elvárásokon, az álarcokon túl.
Tisztán, őszintén, szeretettel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése