Kötődések

Csüngünk egymáson - ugyanúgy, ahogyan a kis makik a mamájukon. Belekapaszkodunk a bundájába és minden lehetséges módon ráfonódunk, görcsösen kapaszkodva belé. A mama puha, meleg, biztonságos és megvéd minden veszélytől - ugyanakkor a mamán túl ott várna az Élet - ha végre le mernénk mászni...

Mert egy idő után le kell mászni róla. Ha a Mama jól végezte a dolgát, azaz megetetett, ha éhesek voltunk, betakart, ha fáztunk, elringatott, ha álmosak voltunk, nem egy kitalált menetrendhez, hanem a mi belső óránkhoz igazodott, akkor általa megtanultuk, hogyan legyünk biztonságban a világban. Ha azonban a biztonságérzetünk valamilyen okból sérült, akkor keresünk magunknak egy másik bundát, akin csüngeni lehet...

Az igazi szeretetkapcsolataimban nincsenek elvárások, nincs egymáson csüngés. Lehet, hogy csak félévente találkozunk, lehet, hogy napi kapcsolatban vagyunk egymással, de egy biztos: a kapcsolatot sosem terheli neheztelés és elvárás. Az öröm kedvéért vagyunk egymással és minden együtt töltött pillanatból kihozzuk a lehető legtöbbet. Ha nem ér rá a másik, nem baj, mert úgyis van ezer más dolgunk is, akkor éljük azt, ami éppen van.

Én nagyon rosszul viselem, ha valaki csüng rajtam. Megérzem, hárítok és bezárom magam, mert úgy érzem, a véremet szívják. (Mégis hálás vagyok nekik, mert már megint rá kellett jönnöm, hogy arra világítanak rá, hogy bizonyos helyzetekben én is ugyanígy viselkedem.) Ezekben a kapcsolatokban a félelem a legerősebb energia. Biztosan van benne szeretet is, de a félelem sajnos jóval erősebb... 

És vajon mitől félünk...?

Igen, már megint megint az önszeretetnél tartunk... mert ha igazán szeretném magam, biztonságban érezném magam egyedül is. Nem vágnám a másik fejéhez, hogy nem hív fel, hogy nem tölt velem elég időt, éppen ezért nem is vagyok fontos neki és biztosan nem is szeret - ellentétben velem, mert én annyira jó és tökéletes vagyok és én bezzeg szeretem őt, hiszen mindig ott vagyok és mindent megteszek... Persze. Mert félek. Félek attól, hogy elveszítem. A teste melegét, a biztonságos burkot, azt a kicsit, amibe belekapaszkodom. Mert nem bízom benne és nem bízom magamban. Nem szeretem magam annyira, hogy elhiggyem, magától is itt van mellettem (meg abban sem, hogy nélküle is jó lenne). 
Elfogadnám azt is, ha félévente találkoznánk csak (vagy soha többé) és közben élném az életem. Mert ha másokon csüngök, az tőlem is óriási energiákat von el. Mindenkit kikészít. Őt biztosan, de engem is. Én sem tudok igazán önmagam lenni, hiszen az energiám 90%-a arra folyik el, hogy azon bosszankodom, hogy miért nem vagyok fontos. Ahelyett, hogy olyan dolgokat tennék, amelyek jók nekem. 

Vágd el a szálakat. Tépj le magadról minden olyan köteléket, amely a félelemre alapul. Hagyd abba a mártírjátszmát és ha idáig rátoltad a párodra, a barátaidra, a gyerekedre, a bárkire az elvárásaidat, fejezd be. Ha idáig mindig Te voltál az, aki kapcsolódott, most ne keresd őket. Ne tegyél semmit, csak éld az életed és figyeld meg, mi történik - benned és a kapcsolataidban. Legyen hited és szeresd magad. És ez a tapasztalás is majd elvezet valahová. Levonod a tanulságokat és már megint egy kicsit közelebb kerülsz önmagadhoz.
Ha lebontod a félelmet a kapcsolataidból, lehet, hogy elveszíted őket, mert csak a félelem éltette őket - de az is lehet, hogy megtapasztalod majd az igaz szeretetet. Merj máshogy működni, mert az Életben éppen az az izgalmas, hogy egy-egy döntésünk után nem tudjuk, mi fog történni. 

Gyere ki a komfortzónádból azáltal, hogy ismeretlen területre mersz lépni. Úgy kommunikálj, ahogyan idáig nem, tegyél meg valamit, amit idáig nem mertél. Mert ha átlépsz az önmagad építette korlátokon, a félelmeiden, akkor kezdődik el számodra az igazi Élet.